Csordás Gábor
Pécsről és a pécsiekről (Lettre-beszélgetés) LETTRE: Mi az, amit egy külföldinek tudni kell Pécsről? Honnan ered például a német elnevezés: Fünfkirchen? CSG: Van egy olyan magyarázat, én is ezt hallottam gyerekkoromban, hogy
öt templomtorony volt a városban. De valószínűleg a délszláv peć (kemence)
szó hibás fordításáról van szó (pet: öt). Ez a kemence mészégető kemence.
Mert volt szén, volt erdő meg volt mészkő, mindig voltak, akik mészégetésből
éltek itt. Kisgyerekkoromban, az ötvenes évek elején a Zsolnay-gyár mögött
még megvoltak és működtek a mészégető kemencék. (Peć nevű város Koszovóban
és Boszniában is van egyébként.) Ebből a rosszul fordított ötből lett a
Quinqueecclesiae valamikor a középkorban. A római neve Sopianae (és nem
Sophianae, vagy pláne Szofiána!) volt, ami valószínűleg egy kelta vagy
illír törzs neve. Sopianae Pannonia Inferior provincia fontos helyőrsége
volt, bár nem a legfontosabbak közül való. Aztán a római élet az 5. század
végére megszűnt teljesen. Az urbanitás két-három évszázadának nem sok nyoma
maradt. Habár ki tudja, ebből a korszakból általában nagyon kevés az írásos
dokumentum. Talán mégsem véletlen, hogy az első püspökségek egyikének Pécs
lett a székhelye, és a második bencés apátságot is itt, a szomszédos Pécsváradon
alapította I. István. Valami városszerű település nyilván volt itt, még
vagy már. A római folytonosság persze teljesen megszűnt.
LI: És hogyan telepedtek be ide a különböző népek, milyen sorrendben, erről mit lehet tudni? CSG: Azt lehet tudni, hogy Pécstől délre, az Ormánságban vannak olyan falvak, amelyekben az Árpád-kor óta horvátok laknak. Pécs a mai Magyarország egyetlen olyan nagyvárosa, amelyik etnikai határvonal közelében fekszik. Van egy nagy vegyes lakosságú sáv a Dráva két oldalán, ahová horvátok és magyarok vegyesen települtek. Külön-külön falvakba persze. De azért az itteni horvátok túlnyomó része később települt be. Ők a sokácok, és kisebb részben a bunyevácok, akik a török terjeszkedés elől menekültek észak felé. A sokácok eredetileg Bosznia és Lika határvidékén éltek. Lika Horvátországnak az az elkeskenyedő része, amit két nagy hegyvonulat zár közre. Ha Karlovactól a tenger felé tartunk, két hosszú alagúton kell átmennünk; a kettő között van egy fennsík, ez Lika. Vegyes lakosságú terület most már. A törökök miatt nagyon sokan elvándoroltak onnan, és szerbek települtek be helyettük. A délszláv háborúban ronda dolgokat követtek el arrafelé. Például Gospićban. A város környékén élő délszlávok túlnyomó többségét a sokácok alkották. Katolikusok voltak, tehát viszonylag simán be tudtak települni a városba. Akik a városba jöttek, azok persze asszimilálódtak, egy-két nemzedék alatt felszívódtak. LI: Ez a nevekben megmaradt? CSG: Persze. Pécs tele van nemcsak sokác nevekkel, hanem német nevekkel, dalmát nevekkel, bosnyák nevekkel is. LI: A bosnyák név milyen? CSG: Török, vagy török illetve arab szóból képzett. Ilyenek, mint Dergez,
Derváli, Dibuz, vagy Begovics, sőt Dzsaferovics. De bosnyák-gyanús a Deli
meg a Bali is. Ezek mind létező pécsi nevek. De a legtöbb családnév horvát
és német.
LI: És miért nem maradtak meg az eredeti nyelvek? CSG: A város nagyon erősen asszimilált. Gyerekkoromban sokat hallottam német, vagyis hát sváb meg sokác beszédet, de szinte csak a piacon. LI: Falusiaktól? CSG: Pécs környékén nagyon sok olyan falu van, amelyik félig beleolvadt már a városba. De megmaradtak kis közösségeknek. Pécsdevecser például teljesen sváb volt. Svábnak mondjuk, de nem svábok voltak, hanem hesseniek. Fulda környékéről, ami azért már közel van Baden-Württenberghez is. A nagy telepítésekkel kerültek ide a török kiűzése után, Mária Terézia telepítette ide őket a 18. század elején. Az egyik nagyapám ősei is így érkeztek. Ő maga Pécsdevecserről jött be a városba, kitanulni a lakatos-mesterséget. LI: Akkor még rokonok is lehettek Wilhelm Drostéval, a Három Holló folyóirat szerkesztőjével. CSG: Aligha, ugyanis apám kinyomozta, hogy a család ősei – egy testvérpár – Hessenből jöttek ugyan ezerhétszáz huszonvalahányban, az ő fölmenőik viszont Dél-Tirolból, egy gleccser tövéből menekültek Hessenbe az éhínség elől. LI: És mikor, hogyan települtek be ide a különböző népek? CSG: Hogy ki hogy jött be? Azt hiszem, hogy a török idők előtt főleg
magyarok lehettek itt, meg valamennyi horvát. Egyenként beszállingózó német
kézművesek. És elég sok olasz – gondolom, a püspökség által alkalmazott
pallérok, kőfaragók utódai. Mert vannak olaszos hangzású családnevek is.
LI: Vallásban van különbség köztük? Nincs, ők is katolikusok. De kicsit máshonnan jöttek, más területről,
és főként máshová települtek. A bunyevácok elsősorban olyan helyekre, Bácskába,
ahová később, a török kiűzése után a szerbek is. Tehát a mai Szerbiához
tartozó, vagy azzal határos területekre. Vajdaság, Szerémség, a Duna mente.
Ezért aztán, amikor feléledtek a nemzeti öntudatok a 19. században, a bunyevácokat
besorolták a szerbekhez, miközben katolikusok, és tulajdonképpen inkább
a horváthoz hasonlító nyelvjárásokat beszélnek. A sokácok pedig a horvát
településterületre költöztek, és ezért horvátnak számítottak.
LI: És az épületek környéke hogyan alakult? A püspökség volt a legerősebb? CSG: Most is látni, hogy két központja van a városnak. Teljesen külön
van a szakrális központ és az igazgatási központ. Az utóbbi a Széchenyi
tér, az előbbi a Dóm környéke. Mint kiderült, a szakrális központ a római
Sopianae temetőjére épült; a legpompásabb ókeresztény sírkamrákat és sírkápolnákat
(i. sz. 3. század) a Dóm közvetlen környékén találták. A városban látható
házak egyrészt kereskedő- meg iparosházak, másrészt a környékbeli földbirtokosok
városi „palotái”. Amelyiknek a kapuja fölött nem látsz címert, abban kereskedők
meg iparosok laktak; a nagyobbakban a kereskedők, mert azok jobban meg
tudtak gazdagodni. A Dóm környéke persze a püspökségé volt; ez a rész a
nyugati városfaltól – ahol a püspöki palota van – a papnöveldéig húzódik.
A kettőt összekötő Kálvária utca volt a kanonok-sor. Ebből múzeum-utca
lett, de most visszakapta az egyház, és a múzeumok lassan kiszorulnak onnan.
LI: Egy igazi pécsi Bauhaus-os építette? CSG: Hét Bauhaus-os volt pécsi származású. Hirtelenjében öt jut eszembe, Breuer Marcell, Molnár Farkas, Forbáth Aurél, meg a Dobrović-testvérek. Ők horvátok voltak, az egyik festő, a másik építész. De a muzeológusok összeszámolták, hogy heten voltak. Annak a bádogosnak a házát Molnár Farkas tervezte. A jobboldali szomszédunk is érdekes, egy kisnemesi udvarház a budai kreszli kellős közepén. Abban a házban gyerekkoromban négy tehenet tartottak és két lovat. Átmásztunk a kerítésen, és játszottunk az istállóban. Úgyszólván a város közepén. Sarokház, két kocsibehajtóval, most egy gumijavító van ott. A szemközti sarkon egy üvegesnek volt a boltja. Az egyik lányából híres közgazdász lett. Kisparosok, ilyen vegyes származású közép-egzisztenciák laktak arrafelé; egyébként a város lakosságának nagyrészét ezek alkották. Teljesen összekeveredve akkor már. LI: És a magyar nyelv volt a közös? CSG: A magyar nyelv, de mondom, egy olyan magyar nyelv, amiben nagyon sok volt a horvát meg német szó. A semmire azt mondtuk, hogy nyista, főleg, ha csalódottságot fejezett ki. Azt, hogy anyacsavar, nem hallottam gyerekkoromban. Mutter, csak így mondtuk. Az álkulcs sperhakni volt. A tűzpiszkálóvas sirhakni. Meg persze ott volt a sparherd, vagyis mifelénk sparhelt. Ezek gyakorlatilag kikoptak mára. LI: Ki számított igazi pécsinek? CSG: Pécsi polgárnak, tükének az számított, akinek szőlője volt a városban.
Például a nagyapám. Meg mi is, amíg el nem kellett adnunk a szőlőt. Költői
helyen volt, a Kispiricsizma-dűlőben, a Rigóder nevű környéken. Ma egy
vendéglő áll a helyén. A háború után ott bújtatták anyám unokatestvérének
a családját. Rajta voltak a kitelepítési listán, nem ok nélkül egyébként.
A németek ugyanis földet ígértek azoknak a Volksdeutschoknak, akik beállnak
a Waffen-SS-be. Nagyapám húga vagy nővére, földéhes sváb parasztasszony,
nem tudott ellenállni a csábításnak, és rábeszélte a fiát, hogy jelentkezzen.
Valahol Észak-Olaszországban ölték meg a partizánok. A lányából egyébként
kitűnő gyógypedagógus lett, az egyik kedvenc rokonom.
LI: Pécs nagyon megérezte Jugoszlávia közelségét, igaz? Az utolsó előtti nagy mozgás az első világháború, pontosabban a Kommün után történt. Pécs ekkoriban szerb megszállás alatt volt. Rengeteg baloldali menekült ide a fehérterror elől. Amikor a szerbeknek be kellett vezetniük a helyi közigazgatást, a város vezetése ilyen baloldali szocdemek kezébe került, egy Doktor Sándor nevű szülészorvos vezetésével. Az ő neve egyébként máig vörös posztó a helyi jobboldal számára. A róla elnevezett utcát mindjárt a rendszerváltás után Hungária utcára kereszteltették. Egy áruló komcsi, aki együttműködött a megszálló hatósággal. Amikor a szerbeknek 21-ben ki kellett vonulniuk, volt még egy halvány kísérlet egy Pécs-Baranyai Köztársaság megalapítására. Aztán bevonultak a magyarok, és aki tudott, menekült tovább Szerbiába. Jugoszlávia persze később is menekülési irány maradt. Ötvenhat után az egyik unokatestvérem is átszökött oda. De a keresztapám fogta magát, utánament, előkerítette valamelyik menekülttáborból, és hazapenderítette. Az utolsó nagy menekülés, legalábbis egyelőre az utolsó, az 1992-1995-ös délszláv háború idején következett be. Volt egy időszak, amikor harmincezer délszláv menekült tartózkodott Baranyában. A határ felől éjszakánként idehozta a szél az ágyúdörgést. A boszniaiak még itt voltak, és már a szlavóniaiak is megérkeztek. Sokan vasúti kocsikban laktak a déli kisvárosok állomásain; másokat Pécsett a kiürült munkásszállókban helyeztek el. Mi akkoriban Uránvárosban laktunk, és a házunk előtti szökőkút körül üldögélt és sétált napról napra egy szarajevói elme-szociális otthon összes ápoltja. Gabi süteményt sütött nekik, a szomszédokkal összefogva elláttuk őket cigarettával. Összebarátkoztunk a pszichológusukkal, Fikóval, aki egy napon elindult, hogy meglátogassa Horvátországba internált családját. Soha többé nem láttuk viszont. LI: Mennyire érződik a kultúrában a határok átjárhatósága?
Lettre, 76. szám Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|